rockgyemantok.hu

Óceánparti sziklára építed a házad, kiülsz az ablakba, nézed a tengert, a felszínen úszkáló hajókat, színpompás vásznaikat, gyönyörködsz a szélben borzolódó víz briliáns csillogásán, mindent látsz, ami felülrõl tükrözõdik, de aztán ahogy a hullámok egyre erõsebben csapódnak az alapokat jelentõ kõhöz, a ház a tengerbe omlik, vele te is zuhansz. Amint arcod belecsattan a vízbe, azt hiszed, itt a vég, kapkodnál levegõért, máris fáj a szíved a jól ismert csillogás után. Lenn azonban, lenn, a felszín alatt egy új világ tárul fel elõtted. Itt finomabbak a fények, nem a felszín pajkos és csalóka csillanásai, nem a tovatûnõ vitorlák mesterséges szivárványszíne, hanem letisztult, meggondolt és valóságos élet létezik.
Lenn megszólal egy hang, nem tudod, honnan szól, talán a fejedbõl, a felszín alatt máshogy terjed a hang is, csak azt hallod meg, ami valóban fontos. Ez a hang a fejedben a Threshold új albumát jelenti, a felszín alatt, ahol az árnyékok tompábbá, távolibbá tesznek minden mesterkélt villódzást, ahol csak annak van fénye, ami képes ezt önmagából kibocsátani, mint egy világító medúza, vagy polip. A fenékre lassan lesüllyedõ tárgyak, amiket pénzért vehetsz meg a vakító fényû kirakatok hamissága mögött, itt örökre elvesznek, alga telepszik rájuk, láthatatlanná válik az, mai odafenn úgy tûnt, szép és muszáj birtokolnod.
Idelenn csak játszik ez az angol csapat, húrjaik, billentyûik, bõreik közül felszökkenõ hangok lassan hullámoznak át a mélységeken. A hangok valóságos hullámokká lesznek, ringatnak, s egyszerre csak azt veszed észre, hogy frekvenciájuk a te lüktetésed is már. Ekkor döbbensz rá, hogy partra vetett sellõként éltél eddig egy mûanyag világban, s most visszataláltál igazi hazádba.
Ahogy a Threshold is visszatalált hozzánk új albumával. Egy angol progmetál csapat, akik a kezdetektõl (Wounded Land, 1993) fogva hozzák a jobbnál jobb darabokat, hogy mára külön sort kelljen számukra fenntartani a CD-polcon. Az elõzõ anyagokhoz képest változás a csapatban az általam személy szerint imádott alapító tag Jon Jeary helyére lépett kiváló bõgõs Steve Anderson megjelenése. Steve a fúziós jazzbõl nyergelt át a progmetálra, és ez meg is hallatszik játékán, bár minden bizonnyal visszafogta magát… Mindenesetre az, hogy más bõgõzik, nem változtatott a csapat összképén: ugyanaz a változatos szerkesztésû, hangulatos, kiválóan megalkotott és játszott muzsika lett a munkájuk eredménye, amit megszokhattunk tõlük.
Az utóbbi albumokhoz (Hypothetical, 2001; Critical Mass, 2002) képest hangzásban ahhoz az „õsi” Threshold-hoz tértek vissza, amit a húzósabb, keményebb gitár, határozottabb riffek jellemeztek a fogós refrének azonban megmaradtak ugyanannak. Richard West billentyûi több és változatosabb szerepet kaptak a „Subsurface” nótáiban, a dalszövegek mindegyikét is õ írta, valamint Karl Groom-mal ketten alkották meg az album zenei összetevõit. A változások ellenére nagyon szerencsésnek érzem, hogy ki kell mondanom: ez az új Threshold album alapjaiban, hangszerelésében igenis ahhoz az érához nyúlik vissza, ami számomra az irántuk érzett megmásíthatatlan rajongás alapját képezi, a Wounded Land, a Psychedelicatessen és az Extinct Instinct dalaiban hallottam tõlük utoljára olyan magabiztos és erõteljes középtempós lüktetést, ami a védjegyükké lett. Ha kíváncsi vagy, mit értek ez alatt, a harmadik, ’Opium’ címû dallal kezdd az albumot.
Eztán hallgasd a sodró erejû ’Ground Control’-t, ami a második darab. Mindeközben képzeld Mac hangja helyére Glynn Morgan-t vagy Damian Wilson-t, s máris azt fogod hinni, hogy idõgépen ülsz, s egy tíz évvel ezelõtti album került a lejátszódba. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy olyasmit csináltak, ami felett elszállt az idõ, csak leszögezem, hogy egy jól bevált recept szerint készített dalaikba visszatértek a rég megszeretett fûszerek. Emellett egy csomó új ízt hoztak be, fõként a Mac énekén itt-ott lebegõ effektekkel, illetve a billentyû elektronikusabb hatású felvillanásaival.
Míg az elõzõ három albumukat is nagyszerûnek, kiválónak éreztem, valahogy most lehet igazán hallani, hogy újra megtalálták azt a biztos zenei talajt a lábuk alatt a Threshold srácai, amivel minden bizonnyal önmaguk számára is nagyfokú elégedettség járul, magabiztosabban fogják az akkordokat, szabadon szállnak dallamaik, a ritmus magával ragad, és valóban egy gerincen végigfutó lüktetéssé forr össze az gész
muzsika. Nincs semmi megszokni való az új dalokban: rögtön barátnak tûnnek, azonnal elragadnak. Minden a helyén van, kiegyensúlyozott és arányos, harmonikus, mégis magában foglalja azokat a változatos szerkesztési elemeket, amik megunhatatlanná teszik a Threshold dalait.
Ebben a nyári forróságban különösen jólesõ hidegrázást okoz az egyik lassú nóta, a ’Flags and Footprints’, amiben Mac kihozza a maximumot hangjából, annak érzelmes hatásából, mindezt egy finoman modulált dallamszerkezettel párosítva. Aztán engem még megérintett valami nagyon mélyen a nyolcadik dalban, a ’Static’-ben , s egybõl az Extinct Instinct nagyszerû dalaiba vitt vissza, és elég hülye érzés, mondhatom, hogy míg a lejátszóból egy vadonat friss nótát hallgatok, mellett a fejemben szól az egykori kedvenc ’Somatography’… Az album utolsó dala, a ’The Destruction of Words” kristálytisztaságú énekével, követ is megolvasztó hatású szólójával, virágszirmot meglebbentõ finomságú zongora részeivel, monumentális és bõrön-húson átszivárgó refrénjével olyan zárónótává kerekedett, ami koncerteken nagyon de nagyon el fog sodorni mindenkit, amit hetekig lehet anélkül dudorászni majd, hogy tudatosulna bennünk, mit is dödörgünk magunkban folyamatosan.
Hûsítõ víz az album, amibe jól esik újra és újra belemerülni, egyszerre hûsít és forrósít, ereje egyszerre repít el és szögez földhöz, egyszerre döbbent rá a valóságra és ugyanakkor el is varázsol. Ne feledjük el, szeptember 13-án az A38-as hajón élõben is meghallgathatjuk a dalokat (valamint a Dead Soul Tribe-ot is, mivel együtt látogatnak kis hazánkba e kiváló csapatok.), és bizonyos vagyok benne, hogy megismételhetetlen élményben lesz részünk mind nekünk, mind pedig ezeknek a szerény angol srácoknak, akik megalkottak egy zseniális albumot nekünk.

Gyebnár Mónika