rockgyemantok.hu

Semmikép sem túlzás, mikor azt állítom, hogy a gödöllői Aebsence a hazai progresszív rock (esetleg metal) egyik jeles képviselőjévé vált az elmúlt évek során. Én picit le vagyok maradva az események mögött - már ami a csapatot illeti - legutóbbi hanghordozójuk, amit hallottam, még az Old című három számos kazetta volt. A csapat felállása azóta mit sem változott (Perneczky András gitáros, Máthé Attila dobos, Liwa László basszusgitáros, Budai Péter énekes) és a koncepció sem. Az alapfelállás: végy néhány jól eltalált gitártémát, bolondítsd meg némi agyas dobjátékkal, fűszerezd meg magyar népzenei elemekkel, és máris kész az Aebsence... Persze ez azért nem ilyen egyszerű...

Szaladjunk végig a dalokon nagy vonalakban: a sejtelmes intro (Nothing Unusual To Note) után szép lassan előmászik a CountDawn, egy igazi Aebsence védjegyeket felvonultató nóta. Van itt komplex felépítés, furcsának ható dobtémák, no meg népdalszöveg - ügyesen a dalba ágyazva. A Domestic Orders Only talán erősebb hangvételű, ebben a dalban a refrén fogott meg a legjobban. A sorban negyedik Deep basszus-dominanciáját az elég erősen effektezett ének töri meg. A Brainmash úgy indul, mintha valami power metal banda nyomulna, a különbség "mindössze" annyi, hogy a srácok nem ragaszkodtak kifejezetten a négy negyed korlátaihoz... Az Ultrasound egy nyugis, akusztikus jellegű darab, a hegedű pedig amolyan világzenei hangulatot kölcsönöz. A dal végén azért felbukkannak a villanygitárok is... Az Old Black Song-ra leginkább a váltások jellemzőek: egy jó riff után szemvillantás alatt lassít a zene, hogy aztán szaggatott témák villogjanak. Ahhoz képest, hogy ebben a dalban kapásból vagy négyféle stílust fedeztem fel, mégis egységes. Az Azure az egyik kedvencem a lemezről, valami sejtelmes, egyéni atmoszférája van. A 7/4 már ismerős lehet a Shock! válogatásról, tehát nem egy mai darab, viszont tökéletesen illeszkedik a képbe. A Negative is rockosabb témával indul, a verze alatt aztán kicsit felborul a ritmizáció, hogy a refrénre ismét helyreálljon a rend. Van némi lassítás a középrészen, aztán a már "szokásos" népi motívumok zárják a dalt. A záró Sick Days ritmusilag a legegységesebb, bár senki se gondoljon valami tic-tuc-tam-tam ütemekre... A gitárok mögött felbukkan néhány autentikus hangszer (furulya, hegedű), amely külön színesíti a muzsikát.
Azt hiszem, nem kell szégyellnünk a magyar zenei örökségünket, büszkén vállalhatjuk a világ előtt. Az Aebsence éppen ezt teszi: mai hangzásvilágba, rockzenébe burkolja a múlt hagyományait. És ez a muzsika tökéletesen alkalmas arra, hogy a világ még jobban megismerje - akár nemzetközi szinten is zenénket.

Ákos