Amikor
elõször hallottam a Machine Head zenéjét, egybõl beindultam rá. Ugye, mindenki
emlékszik a Davidian brutál nyitóriffjére, vagy a Thousand lies állat refrénjére.
Aztán jött a második lemez, mely számomra már némileg csalódást hozott, mivel
valahogy az elsõ lemez lendülete hiányzott. A harmadik albumot pedig egyenesen
nem tudtam sehová sem tenni. Csakúgy, mint a legfrissebbet, mely a Supercharger
címet viseli.
Az intro után egybõl beindul a Bulldozer címû dal, ami nevéhez méltóan átgázol
az emberen. Na, itt egybõl megdobbant a szívem: "Igen, a Machine Head újra
a régi!" Aztán lelkesedésem némileg lankadt, a lemez további része már
közel sem ilyen izgalmas. Nem tudom eldönteni (meg talán nem is nagyon lehet),
hogy most a Machine Head volt hatással a Kornra meg a Limp Bizkitre, vagy éppen
Rob Flynnék gondolták úgy, hogy nekik is valami melegítõs dolgot kell nyomniuk,
mindenestre a lemez további részeiben eléggé gyakran felbukkannak a fent nevezett
csapatok hatásai. És innentõl kezdve nem tudom, mit is mondjak erõl az albumról.
Az biztos, hogy az elsõ lemez állatságának közelébe sem ér, viszont nu metal
albumnak meg túl durva. Szóval érdekes elegyet hoztak össze a srácok!
A hangzás (természetesen) teljesen rendben van, a gitárok súlyosak, Rob pedig
hol üvölt, mint atom, viszont ezek a rap-szerû témák nálam nagyon nem nyerõek.
Pláne, ha Fred Durst hangjára próbál hasonlítani...
Amilyen vegyes ez az lemez, olyan vegyesek az érzéseim. ennek ellenére senkit
sem akarok lebeszélni, egy próbát talán érdemes tenni a Machine Head-del.
Ákos
| 
