2004. jan. 9., Wigwam Rock Klub

Kicsit késve érkeztünk a helyszínre, kilenckor már javában dübörögtek a hangfalak, pedig a Wigwamtól a meglehetõsen késõi kezdést szokhattuk meg eddig. Szóval csikorgó fagy és csendes éj odakinn, kellemes metal-templomi hangulat odabenn :-)

Az Axenstar nem volt rajta a listán, csupán "+ support"-ként jelezték még a jegyen is, hogy lesz ott még egy csapat. Rögtön helyére kerültek a dolgok, ahogy felértünk a lépcsõn, ugyanis ez a svéd csapat a legegyértelmûbb, tiszta heavy metal-t játssza, minden mellébeszélés nélkül. A skandináv vonalat követik teljesen a jólbejáratott klisék szerint, három gitárral és az énekes (Magnus Eriksson) által üzemeltetett szintivel. Magnus hangjáról annyit lehet megjegyezni, hogy bár tök jól használja és nem erõltet fölöslegesen virtuóz dolgokat, mégis egy icipicit erõtlennek tûnik. Ennek ellenére határozottan a jobbak közé sorolható. Sajnos keveset mozgott a színpadon, hiányzott az a dominancia, amit Bruce Dickinson tanár úrtól igencsak érdemes lenne eltanulni. Sebaj, a többiek azért odatették magukat, a basszer Magnus Ek pedig mindenkin túltett lelkesedésben:)
Maga a zene amúgy mellõz minden virtuóz maszturbációt és tisztán a hangulatra alapoz, úgyhogy sznob gitárbuziknak és trash headbangereknek nem ajánlott:) Ellenben egyszerûek de annál fogósabbak a gitártémák, az ezekre épülõ dallamok pedig azt az érzést keltik, hogy "igen, ezt én is pont így
játszanám":) Sajnos csak három szám erejéig volt alkalmunk hallgatni a muzsikájukat de azt hiszem, érdemes lesz még odafigyelni rájuk késõbb is.
Az olasz DoomSword egy külön jelenség. Nem sok átszerelés (nagyon profi volt a szervezés és a hangosítás is!) után színpadra is léptek és különösebb teketória nélkül belekezdtek. Õk már lényegesen súlyosabb felfogásban közelítik meg a mûfajt de bõven akad még csiszolni valójuk. Maga a zene kicsit nehezen követhetõ, fõleg az Axenstar letisztult és világos stílusa után. Hosszú, végeérhetetlen eposzokat adtak elõ sok töréssel, ami eléggé döcögõssé tette a témákat, amik alapvetõen nem is rosszak. Csakhogy itt a hangzás lényegesen több súlyt kaphatott volna, ehelyett fakó, karcos lett. Az énekes, Deathmaster nagyon széles skálát igyekszik befogni a hangjával, amivel csak az a gond, hogy erre sajnos nem képes. A próbálkozás egészen szimpatikus, hiszen a mély, súlyos és öblös témákból igyekszik felvezetni a dallamot az éles, szaggató de mégis erõteljes magasságokba. Ezekbõl az utóbbi nagyon jól is sikerül, csak azok a mély hangok gyengék és üresek. Mivel pedig nagyon hosszúak a számok, tele vannak hosszú és unalmas részekkel, céltalan bõgésekkel, amit a rossz hangosítás (hiányzik a dög belõle:) sem javít. Mégis mindezek után sokszor olyan brutál váltások és igazi, hátborzongatóan találó hangulatcsere következik, hogy az embernek az az érzése, egy másik zenekar játszik. Szóval meglehetõsen skizofrén egy zene az övék. A színpadi show terén viszont õk gyõztek ezen az este:) Deathmaster övén egy hatalmas tülök csüngött, és mint késõbb kiderült, abból vedelte
a sört, aztán a maradékkal hajat mosott, hogy optimálisan világítsák meg a reflektorok a loboncából szerteszét fröcskölõ söratomokat. Hát, van egy hangulata a dolognak, meg kell hagyni!:) Olasz vikingek:) Mint kiderült, a csapat többi tagja is hasonló, csak kisebb tülkökkel mászkált késõbb a közönség sorai között és tényleg sörrel tankolták fel (belekóstoltam:) Szóval játszottak három számot és ezzel ki is telt a mûsoridejük, úgyhogy cirka negyed órás dalaik lehetnek (nem mértem:) Ami a zenészeket illeti, emberileg tök jó fejek. Az egyikükkel sikerült is összehaverkodni, hát nagyon nagy arc!:) Igazi rockerek!
A turné vezérbandája, a svéd Falconer sem váratott túl sokat magára, és mire kettõt pislogtam már a színpadon is voltak. Elõre is bocs a Falconer rajongóktól, számomra egy nappal elõbb derült ki, hogy egyáltalán lesz ez a buli, szóval sejthetõ, hogy ismeretlenként csöppentem a dologba. Ennek ellenére az Enter the glade-et még én is felismertem valamelyik korábbi MHH kazimellékletrõl. Nah, akkor kezdett csak igazán tetszeni a dolog. Az elõzõ csapat egy kicsit fáradt zenét nyomott, úgyhogy még élesebb volt a kontraszt. Ez a banda határozottan együtt van és ezt szemtelenül demonstrálták is. Az énekes, Gojis bár egy hisztis egyetemistának néz ki, olyan tisztán és könnyeden énekel, ahogy az a legnagyobbakra jellemzõ. Tulajdonképp senkit sem érdemes név szerint kiemelni, mert mindenki játszi könnyedséggel és a legmagasabb színvonalon hozta az elõadást, kivéve talán a dobos Karsten Larsson-t, mert õ még erre is rátett egy lapáttal! És mindeközben közönségénekeltetés, mértani pontosságú akusztikus kiállások és tiszta, kristálytiszta hangzás jellemezte a produkciót! Tanítani való volt az elõadásmód, õszinte a közönségszeretet és tényleg baromi jó, amolyan sátrazós a hangulat, mint egy indián közösségi házban:) Az utolsó számokat és a levonulást már csak féligmeddig tudtam elcsípni, mert Doomswordék már körbehordoztak a söntés elõtt:) De most komolyan!:) Pedig csak kezet akartam fogni a sráccal:)
Képzeljetek el egy olyan bulit, ami az elejétõl a végéig a legjobb minõségben zajlik, nincs nagy tömeg, nem fuldokolsz a levegõtlenségtõl, dübörög a heavy metal, közvetlenek a zenészek és a buli elejétõl a végéig egy konstans vigyor ül az ember képén!:) Nekem az volt a csúcs, hogy ez a kevés ember mégis együtt énekelt Falconerékkel és tényleg hallani lehetett a hangjukat! Azt hiszem, a szombati munkanap vagy a nagy hideg, esetleg a januári legatyásodás okozhatta, hogy olyan kevesen voltunk, de akik eljöttek a Wigwamba, minden tiszteletet megérdemelnek. Ráadásul igazán jó arcokat ismertem meg közülük. Végülis határozottan szimpi este volt...!:)

zombie