Nagyon vártam már az Arena új albumát, hisz azóta vagyok "beleszerelmesedve" ebbe az angol csapatba, amióta csak először hallottam őket néhány éve, s a mai napig is egyik kedvenc albumom az "Immortal" címet viselő remekművük. Nos, mivel magas volt a mérce, kicsit féltem is, hogy vajon az új anyaggal is el tudják-e érni az elvárt színvonalat. És -legnagyobb örömünkre - sikerült!!!

Hatalmas meglepetést szerzett a kiadó a promólemezzel, nem csupán azzal a ténnyel, hogy jutott belőle nekem is, hanem azzal is, hogy a CD-játszóm legnagyobb megrökönyödéssel jelezte ki, hogy 72 track van a lemezen. Kicsit furcsálltam a dolgot, hisz nóták szerint "csak" 16-nak kellene lennie, aztán az apró betűs rész tüzetes tanulmányozása után rádöbbentem: kalózkodás elleni védelemből szabdalták 72 részre a dalokat. Nos, ez oké is egészen addig, amíg valakinek mondjuk van normális CD játszója, de pl. a számítógépem CD-ROM meghajtója nem szereti ezt a lemezt, szépen megáll minden track között és pihenget kicsit (és mondd, ó Uram, hogy a fenében lehet úgy megírni egy lemezismertetőt, hogy a zene két szobával arrébb szól a hifimen, én meg itt ülök és csak a szomszédból a falakon átdübörgő technót hallom, de nem az Arena muzsikáját???) Nos, hát ez van, remélem az "éles" lemezen okosabban oldja meg a kiadó a másolásvédelmet... Mellesleg kétlem, hogy ettől még ne lehetne átmásolni a lemezt, ha csak a magyarság találékonyságát is veszem alapul...
Zsörtölődésem befejezvén áttérek a csodára, ami a legteljesebb mértékben is felülmúlta a várakozásaimat!
Clive Nolan zseniális billentyűs, ezt régóta tudom, de egyre inkább a klasszikusok közt érzem már őt, olyan nevek mellé helyezve, mint például Rick Wakeman,, s zeneszerzőként is iszonyúan nagy!!! Teljesen mindegy, épp milyen hangulatban kell játszania, mindenhol megleli a hallgatóságot, különös hangszíneivel, változatos és izgalmas dallamaival, finom zongorajátékával (pl. Mea Culpa) éppúgy, mint hűvös, horrorisztikus feelingű torzított szintihangjaival (Tsunami, vagy The City Of Lanterns)! Nagyon fontos, hogy ő ilyen, hisz ez a zene egy billentyű-orientált rockzene, klasszikus progrock alapokra helyezve a szerkesztést.
Szóval Clive mellett még van egy John Mitchell-ünk is, a maga kimért és hűvös játékával, amiben a kiegyensúlyozottsággal egyetemben olyan, érett férfiakra jellemző érzésvilágú gitárstílussal bír, amit mondjuk hallhatunk egy Oldfield-műben vagy mondjuk David Gilmour keze nyomán a Pink Floydban. S van még egy egekig magasztalásra érdemes énekes is, Rob Sowden személyében, akinek a hangja a 2000-es "Immortal" című album óta fontos ismérve az Arena muzsikájának, egyedi és nagyon meleg hangja hidegrázós szépségű dallamaiban jön át legjobban (The City Of Lanterns), de tud ő "rockosan" kemény is lenni (Witch Hunt), ám sosem harsogó, mindig nagyon kellemes és "fülmelengető" marad! Nem akarom kihagyni az egykor a csodálatos Marillion-ban doboló ám szerencsénkre ma az Arena sorait erősítő Mic Pointer-t sem, aki szintén nagyszerű és mesteri, megfontolt és lendületes, okos alkalmazkodással felépített vagy épp merészen ellenpontozó ritmusokkal támogatja a csapatot, a hangulatnak megfelelően. Játéka nagyon fontos alapot képez Clive Nolan billentyűfutamaihoz és John Mitchell finomabb pengetéseihez vagy szólóihoz, olyan fontossággal bír, akkora elánt tud adni a muzsikának, ami nélkül (vagy helyette mással) szintén nem lenne Arena az Arena (This Way Madness Lies, vagy Painted Man). Ian Salmon bőgője leginkább a rockosabb, "dögösebb" részeken jelentősebb a ritmikai alapozás végett (Salamander), hisz amúgy Clive Nolan billentyűn elég sokat hoz a mélyekből minden egyéb résznél, illetve van azért , ahol önállóan is megmutatja "fogait" (Tsunami), itt bőven kaphatunk képet arról, hogy ha nem is minden dalban hallatszik annyira feltűnően, azért ő igenis itt van velünk!
A dalok egy Clive Nolan által megírt sztorin alapulnak, vagyis konceptalbumról beszélhetünk, a világunk jelenét-jövőjét, "emberiségként" véghezvitt bűneinket, pusztítást, igénytelenséget, kegyetlenséget érintő kérdésekbe megy bele egy messianisztikus, ám önmagával is meghasonlott személyiségű srác sorsán keresztül. Érdemes elolvasni (odafigyelve hallgatni) a szövegeket, sok gyönyörű, lírai, poétikus és filozófiai szempontból sem elhanyagolható értékű gondolatot találhatunk benne!
Hallhatunk olyan hangulatokat a lemezen, mint a Pink Floyd "Fal"-án (Mea Culpa) vagy a Waters nélküli, későbbi albumain, de talán a műfajban leginkább Arena-közelinek nevezhető Thresholdban is (pl. "Ascension" vagy a "This Way Madness Lies", de hát a felvételek a Thin Ice-ban készültek Karl Groom segítségével...), de még néminemű Anathema-gyengédség (Cutting The Cards bevezetője)s félelemteli magány is felnyílik bennük. Ám mégsem a hasonlítások teszik ki e zene értékeinek javát, hanem az az egyéni hangvétel, ami minden hangba bele van égetve, mint egy zenei tetoválás, ott virít a dalokban, s messziről, ellenszélben is jól felismerhetővé teszi őket. Dalokon belül is uralkodik a sokszínűség, ami nem csap át emészthetetlen komplexitásba, annak ellenére sem, hogy ez az album az Arena eleddig leginkább komplex lemeze. Kiváló zenészek, elsőrangúan megírt dalok, nagyszerű hangszeres játék és földöntúli nagyságokba emelkedő ének: mindez tökéletes egységben és a változatosságot is szem előtt tartva, sorrendileg is osztályon felüli szerkesztéssel került a lemezre. Színes dallamvezetésű, még komplexnek is mondható éneket hallunk, ami mégis fülbemászó s könnyen megjegyezhető, a dalok érzelmeit hibátlanul átnyújtó előadásmódban, erős és karizmatikus, mégis rendkívül érzékeny s lírai hangon, tagadhatatlanul gyönyörű hangon, hidegrázós szépségű férfihangon!
Nem tudom, hogy lehetne bármelyik dalt is kiemelni, hisz mindegyik maga a Hibátlan Tökéletessége, a Varázslat Bűbája, a Szenvedély Elragadtatása, a Gyönyör Orgazmusa, minden zenei elemük telitalálat, kifinomultságuk, okosságuk, érzéssel telítettségük mind szerkezetileg, instrumentálisan, s éneket tekintve is a legjobb Arena lemezzé teszi egyetlen pillanat alatt az albumot. S nem csak a legjobb Arena műről van itt szó, hanem valami olyan ellenállhatatlan vonzásról, ami miatt az embernek egyszerűen nincs ereje kivenni a CD-t a lejátszóból, minden dal annyira erős, hogy azt hiszem, sok irigyük lesz a srácoknak más zenészek körében, a biztosan tudom, hogy rengeteg új rajongójuk is, hosszú távú hírük, s "csupanagybetűs" nevük a Rock Örök Könyvében!
Akárhányszor is hallgatom újra a lemezt, mindig felfedezek benne újabb és újabb csodákat, legyen az csak egy "egyszerű" ritmusváltás, vagy egy énekbeli moduláció (The City Of Lanterns - ez egy igazán hidegrázós dal!!!), lehet bármi, mindenhol és mindörökre kőbe vésett varázslat marad a lemez, egyetlen felesleges vagy hiányzó hang, pillanat nélkül! Olyan ez az album, mint egy évezredek óta tartó s soha véget nem érő szeretkezés a gyepen egy domboldalon, s csak azt veszi észre az ember, hogy fák sarjadnak s dőlnek ki az évszázadok alatt, változik a csillagok helye az égbolton, de nem érez esőt vagy szelet, csak élvezi minden egyes ezredmásodpercét az örökkévalóságig.

Gyebnár Mónika