Megosztom a Facebookon Megosztom az Iwiwen Megosztom a Tumblren Megosztom a Google Readeren Megosztom a Google Buzzon

Amikor elõször hallottam a Machine Head zenéjét, egybõl beindultam rá. Ugye, mindenki emlékszik a Davidian brutál nyitóriffjére, vagy a Thousand lies állat refrénjére. Aztán jött a második lemez, mely számomra már némileg csalódást hozott, mivel valahogy az elsõ lemez lendülete hiányzott. A harmadik albumot pedig egyenesen nem tudtam sehová sem tenni. Csakúgy, mint a legfrissebbet, mely a Supercharger címet viseli.
Az intro után egybõl beindul a Bulldozer címû dal, ami nevéhez méltóan átgázol az emberen. Na, itt egybõl megdobbant a szívem: "Igen, a Machine Head újra a régi!" Aztán lelkesedésem némileg lankadt, a lemez további része már közel sem ilyen izgalmas. Nem tudom eldönteni (meg talán nem is nagyon lehet), hogy most a Machine Head volt hatással a Kornra meg a Limp Bizkitre, vagy éppen Rob Flynnék gondolták úgy, hogy nekik is valami melegítõs dolgot kell nyomniuk, mindenestre a lemez további részeiben eléggé gyakran felbukkannak a fent nevezett csapatok hatásai. És innentõl kezdve nem tudom, mit is mondjak erõl az albumról. Az biztos, hogy az elsõ lemez állatságának közelébe sem ér, viszont nu metal albumnak meg túl durva. Szóval érdekes elegyet hoztak össze a srácok!
A hangzás (természetesen) teljesen rendben van, a gitárok súlyosak, Rob pedig hol üvölt, mint atom, viszont ezek a rap-szerû témák nálam nagyon nem nyerõek. Pláne, ha Fred Durst hangjára próbál hasonlítani...
Amilyen vegyes ez az lemez, olyan vegyesek az érzéseim. ennek ellenére senkit sem akarok lebeszélni, egy próbát talán érdemes tenni a Machine Head-del.

Ákos