Ha elég öreg vagy hozzá (mint én is...) nem cseng ismeretlenül a fülednek a Kaipa név. De ha túl fiatal vagy (a lelkem nekem is 18 maradt, mindörökre!), akkor se ess kétségbe: a Kaipa gitáros-agya, Roine Stolt vagy a bõgõs Jonas Reingold akár a Flower Kings-bõl is ismerõs lehet neked! Szóval nem kell születési anyakönyvi kivonattal igazolnod magadat, hogy szeresd ezt a zenét!
Klasszikus (prog-)rock albumot raktak le a svéd fiúk (bocs: rock-apukák). Olyat, amilyet úgy 73-75 óta nem sokat hallhattunk. Legalábbis a nagy neveken kívül ( Pl. a korai Genesis) nem nagyon voltunk elkényeztetve túlzottan az elmúlt évtizedekben...
Ha csak élvezni akarod a zene folyamának finom hullámait, akár a parton állva, hogy csak a bokádat nyaldossák, avagy azt szeretnéd, hogy vállizmaidat mozgassák meg e hullámok úszás közben, vagy ha bátortalan vagy és csak a partról akarod nézni a víz fodrozódását: tied ez a muzsika! Visz a hullámokkal tova, a Jóisten tudja csak, merre, de sodor, és te nem gondolkozol közben, csak hagyod magad sodródni.
Ha õs-öreg progrock fan vagy, ne álmaid albumát várd ettõl az újjáéledõ klasszikustól, "csak" egy remek albumot, ami õrzi a hetvenes évek leglényegesebb prog elemeit, de nem mer túlzottan belevadulni a kísérletezésbe, nem ad újdonságként ható dolgokat, megoldásokat, nem hoz érthetetlenül bonyolult dallamokat. Ad viszont egy adag szinte már nosztalgikussággal leplezett mesteri zenei tudást, azt a spéci ízt, amit csak a hetvenes évek zenészei voltak képesek igazán megteremteni, s mindezt persze remek hangzással, mesteri zenei ismeretek és tehetség birtokában.
Tizenegy nóta lebeg ki a lejátszódból, Patrik Lundström énekével, aki a maga magas fekvésû, talán kimondottan progrockra termett orgánumával tökéletesen képes betölteni a rá rótt szerepet, az "n-edik hangszer" szerepét, ami megszokott a progrock területérõl, hiszen dallamai minõségi kategóriát képviselnek, valahol a klasszikus folkzene szívbõl jövõ színessége és a régi rock hagyományait ötvözõ, egyben szép és fülbemászó, néhol szelíd melankóliába hajló - de nem a ma oly közönséges depresszióba! - módon. Alapvetõ fontossággal bír az albumon a szinti - de most sem a modern, sokféle mesterséges hangutánzásra képes elektronikus csodamasinákra gondolj, hanem a mindörökké utolérhetetlen és utánozhatatlan hangulatú Hammond-hangzásokra, a klasszikus mellotronra (már jó 35 éves ez a hangszer-remek- az elsõ mellotront használó nagy csapat emlékeim szerint a Moody Blues volt egy 1967-es albumán...).
A számok a háromtól a tizennégy percesig terjednek, teret adva ezzel a hosszabban elmesélt dallamoknak épp úgy, mint az egyszerû kis nótáknak. Lényeg az, hogy jól csinálják a srácok!

Szóval ne egy õsrobbanást várj: egy csendes, ám finom szépségû délután csak, amit a lemeztõl kapsz, de erre a délutánra sokszor akarsz majd visszaemlékezni még!

Gyebnár Mónika